Gombostűt sem lehetett leejteni a pénteki headliner ez évi rendes fellépésekor, melynek nevét prodizsájként minimum mindenki ismeri, de ezt megelőzően új-zélandi világzene, tujával optikai tuningolt gitárzene és a Sziget újonnan kinevezett királynője is látható-hallható volt a Nagyszínpadon.
Kiwi vagyok
Az ember önkéntelenül is a plafonba veri a szemöldökét, ha az „új-zélandi világzene” szóösszetétellel szembesül. Legalábbis hajlamos egy olyan formációra asszociálni, melynek tagjai a Kincs, ami nincs című alapvetés Anulujára hajaznak, és nyers borjúmirigyet majszolnak a zenekari backstage-ben. Ezzel szemben a Batucada Sound Machine-t bátran invitálnánk meg a faterékhoz egy vasárnapi húslevesre. A színpadkép ugyanis aligha nyújtott extrémebb látványt egy német luxushajó legénységénél. Zenéjük szorosan idomult a vizuális élményhez: a pop, reggae és latinos elemekből építkező szerzeményeik aligha hatottak bárkire is a meglepetés erejével. A hasonszőrű dalok funkciója nem lehet más, mint hogy laza táncikálásra ösztönözze a gumipapucsos, vízipisztolyos, zászlólengető, strandlabdát passzolgató egybegyűlteket. Mivel ezen kasztok képviselői egytől-egyig képviseltették magukat, a dalok pedig egytől-egyig eleget tettek hivatásuknak, a BSM tagjai maximális elégedettséggel távozhattak a színpadról.
Póver
A Nagyszínpad brit invázióját a British Sea Power nyitotta. Az indie-rock hatosfogat Nagy-Britannia egyik titkos reménysége, amely 2000-es megalakulása óta öt nagylemezt jelentetett meg. Zenéjüket nem lehet leírni az indie-besorolással, egyaránt keveredik a Cure, az Arcade Fire vagy éppen a Pixies hatása, mindez egy végtelenül egyedi és különleges hangulattal megszórva. Az amúgy élőben is egészen zseniális BSP már színpadképével belopta magát mindenki szívébe, a Nagyszínpadra költöztetett tujáknak és a magával ragadó daloknak köszönhetően az egyik legkellemesebb délutáni koncertélményben volt részünk.
Punk Anansie
Nagy szerencse, ha egy kopasz énekesnő esetében senkinek nem jut eszébe azzal foglalkozni, hogy vajon miért ilyen a frizurája. Skin, a Skunk Anansie frontasszonya, emblémája, mindene egy szempillantásnyi időt sem hagyott a merengésre, berobbant a Nagyszínpadra a fekete flitteres overalljában és kihajtotta belőlünk a lelket is. A hardcore fanokon kívül eleinte csak bámészkodni álltak meg az emberek, ám igen gyors ütemben esett le sorra az álluk attól, amit hallottak-láttak, és maradtak. Skin ugrált, őrjöngött, üvöltött, sikított, rappelt, szónoklatot intézett a londoni fosztogatók ellen az I’ve Had Enough című számmal, szexet imitált az operatőrrel – minden, de minden körülötte forgott. Ehhez persze az is kellett, hogy a banda többi tagja hibátlanul teljesítse feladatát, és egy emberként szolgálja a rockzenének ezt a ritka és utánozhatatlan teremtményét. Amikor már mindenki szédelgett az adrenalintól, Skin fogta magát, beugrott a tömegbe, ami persze azonnal a vállára akarta emelni, ő azonban mindenkit csendre intett, majd rájuk parancsolt: le a földre! Aki nem értette elsőre, arra újra és újra rászólt, és ez, az ő karizmáját ismerve, még a legértetlenebbeket is hamar meggyőzte: jobb lesz, ha azt teszik, amit a főnök mond. Vezényszóra végre robbanhatott a hang- és emberbomba, őrült moshpitté alakult a nézőtér, a szerencsések pedig vállukon úsztatták Skint egy zászlóig – sőt, valaki még egy katonai sapkát is a fejére adott. Az eksztatikus záróakkordok után senkiben nem maradt kétség afelől, ki az idei Sziget királynője.
Perfekt
A Skunk Anansie után nagyot zuhant a közönség átlagéletkora: megérkeztek a Nagyszínpad elé a partiszemüveges, neonszínű pólós tizenévesek, akik a Bonkers előadóját akarták hallani. Apró szépséghibája volt a dolognak (már legalábbis az ő szempontjukból), hogy Dizzee életművének a Bonkers a legelhanyagolhatóbb része csupán, akárhogy is nézzük. Az oldschool beatek hallatán kicsit elkerekedtek a szemek a partiszemcsi rácsai mögött, de tekintve, hogy a basszusok állat jók voltak, a dj szétszkreccselte az agyunkat, Dizzee pedig teljes erőbedobással tolta az arcunkba a grime-ot, kétség sem volt afelől, hogy érdemes maradni. Így is lett: Dizzee okosan adagolta a Boy In Da Corner és a Showtime slágereit, némileg megkurtítva, hogy azok számára is befogadható legyen a buli, akik a Tongue N’ Cheeken szocializálódtak. A 25+-osok persze önkívületben üvöltöttek a KRS One-bejátszás hallatán és teli szájjal nyomták, hogy I Hear Them Sirens Comin’, a végére azonban mégiscsak jött a Bonkers és a hangrobbanás. Így volt ez jó mindenkinek, a kis londoni srác sokkal okosabb, mint amilyennek mutatja magát: mérnöki pontossággal szerkesztett, mégis laza koncertet tolt kisujjból, parádés segítőgárdával: énekesnője, MC-je és énekese egyaránt láthatóan élvezte és csinálta a show-t, de nem akarta elszívni a levegőt Dizzee, a fő attrakció elől. A kiskorúak zenei ízlése pedig ugrásszerűen megnövekedett a végére. Perfekt. Ja, és mi is akarunk piros Dizzee Rascal-pólót!
Vudu!
Sosem rossz ómen, ha a Prodigy lép fel a Sziget legnagyobb színpadán. Jelenlétük garancia az emberi ésszel felfoghatatlan tömegre, a fordulatszám mérőket elpusztító tempóra és a dobhártyákat vérzésig túráztató hangerőre. Mostani akciójukban sem kellett csalódnunk, hiszen már a show-t indító World’s On Fire alatt kiderült, hogy Liam Howlették a szokásosnál is durvábban rá vannak pörögve mostani szigetes koncertjükre: ha tetszik, égett bennük a visszajáró vendégeket mindig felvillanyozó bizonyítási láz. Ennek megfelelően a jó szokás szerint Maximot és Keith-t a frontvonalban bevető brit alakulat majdnem másfél óráig csak azzal volt elfoglalva, hogy ütősebbnél ütősebb számokkal szegezzenek minket a Nagyszínpad elé. Rögtön a World’s On Fire után a korai Prodigy-éra leghúzósabb pillanatait idézték meg a Breathe-Poison kombóval, majd a folytatásban a Warriors Dance-szel túráztatták meg a küzdőtéren pogókörökbe rendeződő tömeget. A legendás Fat Of The Landről elővett Firestarter volt a negyedik szigetes Prodigy-világtalálkozó csúcspontja, amely annyiban tért el a korábbi forgatókönyvektől, hogy Howlették többet építettek az elementáris gitárjátékokra. Lenyűgöző volt, ahogyan ezen az estén a Voodoo People és az Omen őrületes táncra késztette még a totális révületben lévő Prodigy-szkeptikusokat is, nem is beszélve a rajongókról, kiknek ereiben a Diesel Power és a fináléközelben megszólaló Smack My Bitch Up után csak benzin folyt az ereiben.
